Utolér a múlt

Új részek oldala:

www.utoleramult.blogspot.com

   Kedves Olvasók!

   A hasznos linkek között ezentúl elérhető Spirit Bliss oldala is! Az általa írt A múlt árnyai című fanfic az egyik kedvencem, így örömmel ajánlom a figyelmetekbe. Egy elég hosszú, három kötetes (A múlt árnyai, A jelen reménysége, A jövő boldogsága) történetről van szó, amely a New moon első felét veszi figyelembe.

   Rövid ismertető: Bella Jacob felesége lett, egymást követték az évek, megöregedtek és meghaltak :( De a történet még csak ekkor kezdődik! Isabella Black (Bella és Jacob unokája) abban a hitben él, hogy vérfarkasok és vámpírok csak a rémmesékben léteznek. Aztán egy éjszaka minden megváltozik, és a bajban a Cullen család segítségét kéri.

   A Bellára megszólalásig hasonlító Isabella üde színfoltot hoz a család életébe, a kérdés pedig csak az, hogy meg tudja-e gyógyítani Edward összetört szívét...

   A történethez jó szórakozást kívánok!

Nikita

Kedves Olvasók!

Ez úton szeretném megköszönni a testvéremnek, Reninek, hogy villámgyors kezeivel segített begépelni a fejezet elszállt oldalait! Nélküle még mindig két ujjal köröznék a klaviatúra fölött :D

25. fejezet- Rácsok mögött

Zene: http://www.youtube.com/watch?v=VFLF-gh4C2M

Bella /Anno/

   Apám irodájában helyettese, Alen Dickson ült abban a kényelmes forgószékben, amelyben gyermekként számtalan órát töltöttem, élvezve az ide-oda pörgés bizsergető izgalmát. Minél gyorsabban hajtottam az épp hogy csak leérő lábaimmal, annál elmosódottabb pacává olvadt az aktákat rejtő kazettás vasszekrény, a körözési plakátokkal teleaggatott hirdetőfal és a számomra ismeretlen, szolgálat közben elhunyt, kitüntetett rendőrök képeivel zsúfolt „tisztelet fal”. A vidámpark féktelen jókedvét hozta magával ez a játék, és én csak nevettem, nevettem, amíg Charlie kacagásomra benézett és széles mosollyal magához húzott egy apai puszira. Most azonban nyoma sem volt a fesztelen örömnek, gyomromat maroknyira szorította a görcsös aggodalom.

   Még egyszer sem kerültem szembe a törvénnyel, nem is szándékoztam, de tudtam, hogy egy elejtett megjegyzés, egyetlen rossz szó, és sosem látom viszont Edwardot. Bár apám tetten érése után nem sok félnivalóm lehetett, fogalmam sem volt arról, Mike-ot mikor ütötték el, és milyen furcsaságokra bukkanna a rendőrfőnök, ha alaposabban utána nézne a Cullenek múltjának. A fedő sztori szerint Dr. és Mrs. Cullen örökbe fogadták az összes gyermeküket, így elég egy régi fénykép, amely őket ábrázolja, és máris lebuktak. Elég óvatosak voltak, amikor számtalanszor identitást és lakhelyet változtattak? Minden nyomot megsemmisítettek? És ha nem, akkor mit tehetek én, hogy segítsek nekik?

   Idegességemben a szám szélét harapdáltam és gyűrögettem a pólóm, ami Alen figyelmét nem is kerülte el.

- Nyugodj meg, Bella! – tolt elém egy pohár vizet. - Csak beszélgetünk, aztán már mehetsz is haza. Reggel vár az iskola.

- Könnyű azt mondani! Kihallgatáson vagyok, kérdésekre kell válaszolnom, és mindez Mike Newton hazugsága miatt! – fakadtam ki mérgesen.

- Ne hibáztasd ok nélkül! Ebben az ügyben ő az áldozat.

- Nem! – ugrottam fel. – Itt Edward az áldozat, akit hamisan vádolnak! Vagy kételkedsz a szavamban és apám ítélőképességében?

- Nem, biztos vagyok abban, hogy igazat fogsz mondani, és abból kiindulva, amit apád nagy vonalakban elmesélt, nyilván ártatlan a Cullen fiú – nézett a szemembe nyugodtan, majd intett, hogy üljek vissza.

- Nem értelek. Azt mondtad…

- Azt mondtam, hogy Mike Newton áldozat. Tudod, Bella, előfordul, hogy nagy sokk hatására az ember egy kicsit összezavarodik és olyat lát, ami nem is létezik – ráncolta össze a szemöldökét. - Főleg, ha amúgy is lenne oka tartani egy bizonyos haragosától. Kezdjük is rögtön itt! Miért gyűlöli Edward és Mike egymást?

- Miattam. Mike folyamatosan nyomul, képtelen elfogadni, hogy Edwardot választottam.

- Ez feldühítette a fiatal Culleneket? – kérdezte mintegy odavetve, de engem nem verhetett át.

    Charlie és Renée mellett a Cullenek jelentették számomra a családot. Befogadtak, szerettek és védelmeztek, de egyikük sem ütötte volna el Mike-ot azért, mert szemet vetett Edward „tulajdonára”. Erkölcsi mércéjüket sokkal magasabbra helyezték, mint az emberek többsége, ami már önmagában is ellent mondott vámpír természetüknek. E mellett vegetáriánus életmódjuk és karitatív tevékenységük is kivívta megbecsülésemet. Eddig mindig ők óvtak meg a bajtól, most rajtam volt a sor, hogy elaltassam a nyomozó gyanakvását.

- Edward testvéreit inkább mulattatta Mike próbálkozása – grimaszoltam önkéntelenül is a kellemetlen széptevés gondolatára. – Én vagyok a testvérük első barátnője, amin szívesen élcelődnek. Szerintük egy kis egészséges versengés még jót is tesz a kapcsolatunknak – magyaráztam sunyin lesve a reakcióját.

   Elégedetten nyugtáztam a szemében megvillanó csalódottságot. Bizony, a tettest máshol kell keresnie.

- Milyen gyakran tölti az éjszakáit Edward Cullen a hálószobádban? – sütötte le a szemét az asztalon heverő jegyzetfüzetére.

- Fontos ez?

- Ha nem lenne az, meg merném kockáztatni, hogy a kérdés miatt apád lefokoz közlekedési rendőrnek? – bukott ki belőle nevetve.

- Ennyire félelmetes lenne a rendőrfőnök? – incselkedtem.

- Mesélhetnék, de utána végeznem kéne veled.

- Értem – sóhajtottam. – Nos, minden éjszakát együtt töltünk. Vagy Edward jön át hozzám, vagy én alszom náluk.

   Ezen egy kicsit meglepődött, de azért leírta a válaszomat. Csak remélni mertem, hogy távozásom után Charlie nem fogja töviről hegyre végignyálazni a vallomásomat, mert a két hétre szóló szobafogságomat évekre súlyosbítja.

- Így történt ez ma, illetve tegnap is?

- Igen.

- Hány órakor osont vissza a fiú?

- El se ment – válaszoltam, mire döbbenten felkapta a fejét. – Apu úgy hét körül érhetett haza. Edward mellett Jasper és Alice Cullen is velem volt. Elbúcsúztak és mentek is, de a következő utcában Edward kiszállt és visszajött. Charlie-val még beszélgettünk, aztán felmentem a szobámba. Apám éjfél körül rontott ránk. A többit már tudod – magyaráztam.

- Emlékszem még arra a kislányra, aki a nyári szünetét a froksi kapitányság pincéjében bújócskázva mulatta – csóválta hitetlenkedve a fejét. – Mikor nőttél fel?

- Talán sosem voltam igazán gyerek.

   A szomorkás mosoly, ami a szája szegletében vibrált, szavak nélkül is kifejezte sajnálatát. Elvált szülők gyermekeként, két állam között ingázva nem volt könnyű életem.

- Rendben. Végeztünk.

   Olyan gyorsan pattantam fel, hogy a szék hátravágódott. Az ajtó előtti váróban Carlisle és Esme mellett Jasper és Alice ült.

- Edward még nem végzett? – érdeklődtem ezerrel dübörgő szívvel.

- Apád alapos munkát végez. Ne aggódj, nem lesz semmi baj! – ölelt magához barátnőm. - Jobb időben nem is kaphatott volna rajta titeket Charlie. Sziklaszilárd alibije van.

- Neki lehet, de Alen rólatok is kérdezett. Igyekeztem elaltatni a gyanakvását, remélem, sikerült – aggodalmaskodtam.

- Most ez nem számít. Te hogy vagy? – vont karjaiba Esme.

- Fulladozom. Úgy érzem, mintha egy dobozban lennék, és percről percre fogyna a levegőm – pityeredtem el.

   Esme amolyan anyásan a hátamat simogatva próbálta elapasztani könnyeim folyóját, de ettől csak még jobban zokogtam. Nem akartam elveszíteni őket egy baleset miatt, de ha az megmenthette volna fogadott családomat a lelepleződéstől, vagy Edwardot a börtöntől, én magam küldtem volna el őket.

   Apám a szemöldökét ráncolva lépett ki a kihallgatóból és keserves sírásomat hallva rögtön hozzám sietett. Tekintetében az apai szigor lassan felengedett, helyét gyengédség és aggodalom foglalta el.

- Ne itasd az egereket, Bells! Még kinyomtatom Edward vallomását, aláírja és mehet is haza.

- Tényleg? Nem kell bennmaradnia? – töröltem le a sós cseppeket az arcomról.

- Ha börtön járna azért, mert egy fiú egy lány szobájában töltötte az éjszakát a lány apjának tudta nélkül, a bűnözőknek nem maradna hely.

- És a többiek?

- A szakértők megvizsgálták a Volvót, de egy csepp vért sem találtak. Nem Edward autójával ütötték el a Newton fiút. Alen most hazavisz, próbálj aludni néhány órát!

- Megvárom Edwardot – tiltakoztam.

- Ez nem kérés volt, kisasszony! - keményedett meg a hangja. - Indíts! Edwardot épségben hazafuvarozom.

   Engedelmesen elbúcsúztam Cullenéktől, majd csatlakoztam az épület előtt várakozó nyomozóhoz.

Bella /Jelen/

/Kedd, 22: 54/

   Az emlékek kusza örvényéből visszatérni kiábrándító volt. Nem olyan életről álmodtam, mint amilyenben az elmúlt két év szürke magányában részem volt. Szentül hittem, hogy semmi sem állhat Edward és közém. Nem is sejtettem, hogy a külön töltött, csigatempóban vánszorgó órák alatt az elhagyásomra készültek. Hiába fogadtam el az érveiket és bocsátottam meg, a tüske még sokáig bennem lesz.

- Annyira sajnálom! – simogatta meg ökölbe szorított kezemet Alice. – Ha tudtuk volna…

- Akkor is így döntötök!

   Szavaimból sütött a szemrehányás, de nem tehettem ellene semmit. Nehéz lesz a múltat elfeledni, még akkor is, ha a szívem mélyén éreztem, nekik sem volt könnyű az elválás.

- Másnap apám rácsot tetetett az ablakomra, két hétre rá pedig Edward meghalt.

   Olyan abszurdnak tűnt ez a kijelentés, hogy keserűen elnevettem magam.

- Nem a rácsok választották el tőlem, hanem ti tettétek. Együtt, és én…

   Alice elhomályosuló tekintete belém fojtotta a szót. A szekrényhez ugrottam előkaparni egy darab papírt és tollat, majd szétfeszegetett tenyerébe csúsztattam az íróeszközt. Barátnőm kesze-kusza ábrákat húzogatott a fehér lapra, amiből idővel egy sötét jelenet formálódott.

   A központi alak egy sportkocsi mellett állt; félelmetes, vicsorgó vérszívók magasodtak fölé. Testtartásából rendíthetetlen nyugalom áradt, bár megfeszülő vállai azért érzékeltették, hogy nem kis erőfeszítésébe telik várni a halált. Mert egyértelmű volt, hogy az vár rá. A két ismerős vámpír mögött lobogó hajú nő állt, felemelt kezével vádlón mutatott a nekünk háttal álló alakra. Alice ide-oda ugráló keze visszatért az autóhoz, és bizonytalankodás nélkül rávéste a rendszámot: CULLEN-2.

- Edward! – kiáltottam kétségbeesetten.

Edward /Jelen/

/Kedd, 22: 56/

   Csaknem 200 km/h-val repesztettem a forgalmasnak finoman sem nevezhető Long Beach-i autópálya felé. Hogy hová futottam ismét, fogalmam sem volt, csak egy belső hang hajszolt egyre tovább, el Bellától, el a fájdalomtól. Szerelmem szeméből áradó megvetés legvadabb rémálmaimat is felülmúlta. Véget akartam vetni az életemnek, felégetni az egész világot magam körül vagy legalább kiordítani a lelkemet darabokra cincáló kínt, de nem állhattam meg, még nem. Túl közel voltam, és a csábítás, hogy forduljak vissza és könyörögjek újra megbocsátásért, reményt csepegtetett minden egyes porcikámba, ám tudtam, hiába.

   Nincs mentség arra, amit tettem. Ez a bűn súlyosabb, mint a kezemhez tapadó több száz ártatlan vére. Ezt nem tudom lemosni sem vízzel, sem könnyel, mert Bella nem egy ismeretlen volt a múlt homályából, hanem szívem, testem és – ha van nekem olyan – lelkem választottja.

   Így is túl sokáig mérgeztem halandó életét, elvontam a fénytől, megbolygattam nyugalmát, cserébe pedig csak fájdalmat és magányt adtam. Igaza volt, amikor visszautasította a drága ajándékokat, a koncertjegyeket, mert ezekkel nem kompenzálhattam a melegséget és az elfogadást, amiben mellette sütkéreztem. Rosalie-ra kellett volna hallgatnom, amikor Bella Forksba érkezésekor azt javasolta, hogy költözzem el, hagyjam figyelmen kívül az új lányhoz húzó édes csábítást. De én megmakacsoltam magam és tönkretettem a legkedvesebb angyal, a családom és a saját életemet is.

   Miért hittem azt két éve, hogy egy nap, ha újra találkozunk, sírva borul majd a nyakamba és készségesen visszafogad? Én, aki a racionális gondolkodást helyeztem előtérbe, hittem a szerelem mindent legyőző erejében? A válaszom, bármennyire is kapálóztam ellene, igen volt. Eddig nem volt okom kételkedni benne, hiszen szerelmünk elé nem gördíthetett akadályt sem vámpírságom, sem James támadása, de még patakzó vértől mocskos titkaim sem.

   Ezúttal azonban túl messzire mentem, megjátszott halálommal túl mély sebet ejtettem egy dobogó szíven. Gyógyírt az idő, a feledés és talán egy új szerelem nyújt majd neki. Én pedig eltűnök örökre és tábortűz fényénél mesélt rémtörténetté fakulok.

   Csak el innen, messze, hol nem vár más, csak a sötét.

Bella /Jelen/

/Kedd, 22: 55/

- Carlisle! Amitől tartottunk, most bekövetkezett! – kiabálta Alice a telefonba. – Induljatok utána, én is igyekszem!

   Figyelmesen hallgatta a vonal túlsó végéről érkező kérdéseket, de egyre fogyott a türelme.

- Csak azt láttam, hogy elkapják. Nem volt óra kötve a nyakába, hogy pontos időt mondhassak! – fortyogott. – Igen, tudom, hogy ezzel nem segítek, de ti sem azzal, hogy butaságokat kérdeztek! Perceken múlhat az élete!

   Az apró termetű vámpírlány olyan erősen csapott bele a falba, hogy ökle lyukat ütött a tömör betonba. Ez mintha magához térítette volna, némileg nyugodtabban járkált fel-alá a szobában, de még mindig felingerelt vadmacskára emlékeztetett.

- Ha látok valamit, hívlak – zárta le a beszélgetést, aztán az ajtóhoz lépett. – Ha nem akarsz velem jönni, megértem.

- Az életemet adnám Edwardért. Mellettetek a helyem – válaszoltam a dzsekim után nyúlva.

   Alice türelmetlenül dobolt a kormányon, míg én ügyetlenül bekászálódtam az anyósülésre. Remegő kezekkel képtelen voltam bekapcsolni a biztonsági öv piros csatját, így csak kapaszkodtam a szíjba, mintha az megvédhetne egy frontális ütközés esetén. De ez az apróság a legkevésbé sem izgatott. Edward, a szerelmem, akit ostobán eltaszítottam magamtól, most talán az életéért küzd Grace katonáival szemben. Nem veszíthettem el éppen akkor, amikor végre rájöttem, nélküle semmi vagyok! Nem lehet ilyen kegyetlen a sors! Vissza kell kapnom őt a karjaimba, csókjaimmal begyógyítani a lelkén ejtett sebeket. Aztán élhetnénk boldogan…

- Hívd Carlisle-t, van-e új információjuk! – dobta Alice idegesen az ölembe a mobilját. – Gyors tárcsázás az 1-sel!

   Engedelmesen nyomogattam a kívánt gombokat, aztán alig csengett ki, fogadott apám rögtön felvette.

- Láttad őt, Alice? – kérdezte.

- Bella vagyok. Alice képessége nem működik, sejtelmünk sincs, merre lehet. Megyünk utánatok – válaszoltam remegő hangon.

- A 23-as úton kanyarodjatok az autópálya felé, arra érezte Emmett a szagát! – magyarázta. – Tarts ki, megtaláljuk!

- Rendben. Ha van valami…

- Te tudod meg legelőször – nyugtatott, aztán bontotta a kapcsolatot.

- A 23-as útról az autópálya felé haladt – tájékoztattam őrülten száguldó sofőrömet.

- Pár perccel lehetnek előttünk. Ha kiértünk a városból, rákapcsolunk – biztatott barátnőm.

   Arra nem mutattam rá, hogy a sebességmérő lassan kiakad. Ha az autó képes lett volna többre, én magam nyomtam volna tövig a gázpedált, nem törődve a torkomat szorongató hányingerrel vagy a halálos kimenetelű baleset veszélyével. Ha egy olyan bosszúszomjas vámpírvadász üldözi Edwardot, mint Grace, minden perc számít. Elutasítottam azt a lehetőséget, hogy elkésünk. A mi történetünk nem érhet itt véget! Vár még ránk több száz együtt töltött év, amit Edward mellett emberként élhetek meg, már ha hinni lehet Alice látomásában, és nekem nem volt okom kételkedni. Ebben nem.

   A város fényeit magunk mögött hagyva tovább hajszoltuk járgányunkat, mellettünk a kietlen táj elmosódott pacaként úszott. Nem akartam gondolkodni, igyekeztem a jelen pillanatát megragadva erőt gyűjteni a küzdelemhez. Mert harc lesz, az nem is kétség! Nem olyan elvont fogalmak, mint jó és rossz között, hiszen mindkét oldal mellett szóltak érvek és ellenérvek. Csupán ők és mi leszünk. Ezt a csatát nem veszíthetjük el!

Edward /Jelen/

/Kedd, 22:58/

   A Rockwall hídfő kivilágított íve hívogatón intett Los Angeles felé. Késztetést éreztem, hogy a sztrádáról letérve a város felé kanyarodjam, bár már jó néhány év eltelt azóta, hogy az egyik előkelő környék félreeső villájában éltünk. Aztán, amilyen hirtelen jött az ötlet, olyan gyorsan el is vetettem, hiszen Carlisle-ék ott keresnének először.

   A testem azonban nem engedelmeskedett az agyam által kiadott parancsnak. Kétségbeesetten igyekeztem az úton maradni, görcsösen szorongattam a kormányt, az autó mégis a letérő felé haladt. Mi a fene történik?

   Aztán megláttam Őt.

   Fekete tincsei örvénylettek mögötte, áttetsző ruhája tökéletes idomaira csavarodott a körülötte vibráló, opálos pajzs keltette szellőben. Ilyenek lehettek az ókori istennők, akiket lábaik elé borulva imádtak a hívők. Igéző, világoskék szemei engem kutattak, még csak felmérve, mire lennék képes a szabadulásért. Mert abban biztos voltam, hogy ő irányítja a testemet, egy láthatatlan kötéllel húz maga felé, és én engedelmesen teszem, amit kíván.

   Az autós pihenőbe húzódva leállítottam a motort, kiszálltam és gondosan bezártam az ajtót.

   Itt állt előttem a végzetem, nem futhattam el, többé nem! Elveszítettem mindent, amim csak volt. Bella szerelme nélkül semmi voltam.

   Jöjjön hát a megváltó halál!

Szerző: Nikita

Vélemények: www.utoleramult@gmail.com

Kedves Olvasók!

   Mivel a regisztrálás komplikált, és sokszor többszöri próbálkozásra sem jön össze, létrehoztam egy email címet, amire nyugodtan elküldhetitek a véleményeteket, legyen az akár jó, akár rossz :D 

   Illetve ez arra is jó, hogy emailben értesíteni tudjalak Benneteket az új fejezet kikerülésének időpontjáról, és más tudnivalókról. 

   Ha sikerül összehoznom, kikerül az oldalra egy szavazás az Utolér a múlt folytatásával kapcsolatban, de az email címemre ezzel kapcsolatban is küldhettek véleményt.

   A cím: 

   www.utoleramult@gmail.com

   Kellemes olvasgatást és jó hétvégét kívánok Mindenkinek!

Nikita

Kedves Olvasók!

   Amint látjátok, megérkezett az Álomvadász című novella 2., egyben befejező fejezete. Nekem az egyik kedvenc fanficem, remélem, Nektek is elnyerte a tetszéseteket. 

   Ma este már otthon leszek és gőzerővel nekiesek az Utolér a múlt új fejezetének. A vége hiányzik, mert engem is Pestre vonzott a forgatás :D Ha minden jól megy, hétvégén még nagy meglepetés érhet Benneteket.

   Annyit elárulok, hogy visszatérünk a jelenhez, és kiderül, mi történik Edwarddal :DDD /De gonosz vagyok/! Kitartás, már tényleg nem kell sokat várni!

   Puszi Mindenkinek!

Nikita

   Szemembe sütött a nap.

   Reggel van? Vagy még mindig azon a másik helyen vagyok?
Nem tudtam biztosan. Még mindig az álom hatása alatt álltam, és az igazat megvallva, nem is nagyon akartam felébredni. Sokkal jobb volt úgy tenni, mintha az a másik szebb és kívánatosabb világ volna a valóság. De tudtam, hogy nem lehet. Résnyire nyitottam a szemem, de abban a pillanatban újra szorosan be is zártam. Tényleg a nap sütött.

   Hány óra lehet? Elkéstem már vajon? Nem tudom, de nem is nagyon érdekelt. Nagy nehezen kibújtam a vékony takaróm alól, még mindig csukott szemmel a fürdőbe botorkáltam. Hideg vízzel megmostam az arcom, és csak utána mertem a tükörbe nézni.

   Semmi nem változott. Még mindig ugyanaz a jelentéktelennek tűnő lány bámult vissza rám, sápadt bőrével, hatalmas barna szemével. Nem láttam rajta semmi változást, semmi újdonságot. Miért is kellene másnak lennem? Hiszen nem történt semmi. Csak egy álom volt.

   Csak képzelet.

   De mégis annyira valóságos, olyan kézzelfogható volt, még az illatra is emlékeztem. Most minden tisztán megmaradt, élesen. Talán túl valóságosan is. Színesebben, mint a való életben. Szebbnek, mégis igazibbnak tűnt minden eddiginél, ami velem történt. Nem tudtam megkönnyebbüljek, vagy sírjak, hogy tényleg csak álom. Annyira akartam az érzést, ami ott és akkor elfogott. De mégsem, nem mertem a tükörbe nézni, még magam előtt is szégyelltem, belepirultam a gondolatba, hogy mit is akarok valójában. Száműztem a szorongó gondolatokat az agyam egyik hátsó zugába, nem engedhettem meg, hogy ezen a napon is úgy létezzem, mint tegnap. Szinte nem is emlékeztem, mi történt.

   Nevetséges az egész, egy álom, csak egy álom, nem valóság, álom, hajtogattam, mint egy mantrát.

   Ma egy kicsit elviselhetőbb volt a suli, mint máskor, bár ugyanolyan volt minden, csak valahogy mégis más. Talán lélekben már nem voltam itt, már nem tartoztam ebbe a városba. Bár az igazat megvallva, soha nem is tartoztam sehová.

   Az egyetlen kellemetlenséget az időjárás okozta. Pedig olyan szépen indult a nap. Ragyogó napsütéssel, ahogy annak itt Phoenixben lennie kell, de aztán hirtelen minden megváltozott. Gomolyfelhők érkeztek valahonnan és feltámadt a szél is. Nem értem, itt legfeljebb évente egyszer kétszer, ha esik. Ha nem csalnak az emlékeim ez a kétszer már megtörtént ebben az évben. Bár, ha nagyon őszinte akarok lenni; mégsem. Hiszen január van, és az év még csak most kezdődött, de valahogy az én fejemben az évek szeptembertől, szeptemberig tartanak. Hiszen az egész életem az iskola körül forog. De most már nem, jutott szembe.

   Soha nem szerettem a nyirkosságot, az esőt meg pláne, erre tessék. Az utolsó napjaim egyikén, jobban mondva az utolsó előtti napomon szakad az eső. Hát nem érdemlek egy szép napot?  Napsütést, amit elraktározhatok magamban, és majd ehhez a napos emlékhez nyúlhatok, mikor ott, abban az esős, felhős, ködös városban soha nem láthatom majd? Még tartottak az órák, és láttam az osztálytársaimon, hogy kérdőn tekingetnek felém. Biztosan azon gondolkodhatnak, miért is megyek el. Nem mintha igazából érdekelné őket. Mert nem. Soha nem voltak köztük igazi barátaim, felületesen tartottuk a kapcsolatot. De engem, igazán engem nem ismert egyikőjük sem. Most pedig már biztosan hallottak a költözésemről, és ezt is, mint minden mást, a bogaras lány, bogaras lépésének tekintették.

 Reggel semmi kedvem nem volt fésülködni, így csak kibontva hagytam a hajam, amit itt meglehetősen ritkán szoktam, hiszen a nagy melegben nem bírtam volna ki ezzel a hajtömeggel, de ma valahogy annak ellenére, hogy fényes ragyogón sütött a nap, mégsem fogtam össze. Most csak áldani tudtam előrelátásomat.

   A haj sok mindenre jó. Adott esetben, ami a mostanira tökéletesen illik, például remekül el lehet mögé bújni. Az arcomat szinte teljesen eltakarta már, úgy érezhettem, mintha egy védő sátorburokban lennék. Az óra végéig bujdokoltam e mögött a burok mögött, de aztán kicsöngettek. Gyáván próbáltam úgy tenni, mintha nem venném észre a kutató pillantásokat, és amilyen gyorsan csak tudtam, kislisszoltam. Persze, hogy elkapott az egyik lány az osztályból, és persze, hogy töviről-hegyire mindent el kellett neki mesélnem. Annyi mindent kérdezett, és annyira nem tudtam mit válaszolhatnék, de muszáj volt beszélnem. Mégsem állhattam mellette kukán, mint egy idióta. Szerencsére hamar elértünk a következő óra terméig és itt el is váltak útjaink – örökre – hiszen ő nem járt velem erre az órára. Hirtelen tudatosult bennem, hogy ez lesz ebben az iskolában az utolsó órám. Némi nosztalgiával gondoltam vissza az elmúlt évekre, kicsit sajnálgatva magam egy darabig.

   Hát, túléltem az utolsó tanítási napomat is az itteni suliban. Végül is elég kedvesek voltak velem a többiek, a nap végén egy páran sok szerencsét kívántak, amin én meglehetősen meglepődtem, és nagy zavaromban nem igazán tudtam mit felelni, csak nyökögtem egy-két köszönömöt és fejemet lehajtva elsöpörtem. Persze soha nem mertem elég gyorsan menni, az ismert okok miatt, nem akartam  valami fatális véletlennek köszönhetően nagy sietségemben eltörni valamimet, vagy ami még rosszabb, valaki másban kárt tenni.

   Hazafelé még mindig rossz volt az idő és morogva tekingettem az ég felé, hátha látom csak egy szikráját is a reggeli napfénynek. De semmi. Úgy látszik, az időjárás is engem sürget. Legszívesebben belekiáltottam volna a szélbe, hogy jól van, értem a célzást megyek már…. Persze, hogy nem kiabáltam. A szél cibálta a hajamat, én meg baktattam hazafelé.

   Otthon, Renée, számára fantasztikus ötlettel állt elő. Menjünk el vásároljunk nekem némi ruhaneműt, hiszen – mintha csak most jutna eszébe – Forksban hidegebb van. Belementem, mert semmi értelme nem lett volna vitatkoznom vele, és szerettem volna örömet szerezni neki.

   Az egész délutánt vásárlással töltöttük, mégsem vettünk mindent, amennyit  anyám szeretett volna megvetetni velem. Semmi értelmét nem láttam egy túrabakancs megvásárlásának. Még az elképzelés is lehetetlen volt, én meg a túrázás?? A hideg is kirázott a gondolattól: erdő, kiálló gyökerek, hegyek, bizonytalan látás, hatalmas fák. Ahogy ezek a képek végigcikáztak a fejemben, hirtelen megjelent egy sárgásbarna aranyló szempár is. Mintha ez a szem már örökké az erdőhöz kapcsolna engem.

   Már csak ezért sem vettem meg a bakancsot. Szuverenitásomat, és nem mellesleg befolyásolhatatlanságomat is bizonyítván ezzel a lépéssel. Egész estig vásárolgattunk. Ugyan Renéenek nem nagyon tetszett, amikor sorra mondtam nemet azokra a szerinte feltétlen fontos dolgokra, de végül valahogy csak megegyeztünk.

   Hulla fáradt voltam. Mire hazaértünk, Phil is már otthon volt.

- Hello lányok, mi jót csináltatok? – vigyorgott ránk. Nem lehetett nem kedvelni. Nem jutottam szóhoz, bár ennek most őszintén örültem, mert Renée rögtön elkezdte az élménybeszámolót, én pedig diszkréten elvonulhattam a szobámba. Nagyot sóhajtottam, végre kicsit magam lehetek.

   A vacsorát is bevittem inkább, nem törődve most az egyszer anyám könyörgő tekintetével, egyszerűen képtelen lettem volna vidáman vacsorázgatni velük, miközben holnap indul a gépem.

   Kint még mindig szakadt az eső. A szél egyre vadabbul süvöltött és már egy - egy dörgést is hallottam a távolból. Úgy nézett ki, igazi nagy vihar lesz az éjjel. Remek. Másra sem vágytam az elmúlt zaklatott éjszakák után, hogy az utazás előtt se tudjak rendesen aludni. A cuccaim már bepakolva várták a következő napot. Minden olyan rendben volt a szobámban, mintha már nem is laknék itt. Ami valahol igaz volt, hiszen, már nem tart sokáig a nap, és holnap indulok. Nem volt kedvem semmihez, csak bámultam kifelé az ablakon. A sötétségben süvített a szél, és dörgött irgalmatlanul. Az ágyam már hívogatott, nem mertem belegondolni, hogy talán ez után már csak vendégként alszom majd benne. Úgy vánszorogtam, mint egy 100 éves öregember, nehezen rogytam le a takarómra és végig heveredtem rajta. Nem bajlódtam az ágyneművel, ami kedves puha ölelésébe vonva burkolt be. Lehunytam a szemem, és emlékezni próbáltam. De nem voltam biztos benne, vajon mire kéne emlékeznem. Végül is szerettem ezt a várost. Felidéztem a kedvenc helyeimet, a legjobb pillanatokat. Tudtam, hogy csak marcangolom magam, de nem bírtam leállni. Élveztem a saját szenvedésem. Szorosan csukva tartottam a szemem, sírni szerettem volna, de a könnycsatornáim szárazak voltak, mint a város körüli kősivatag. Még mindig dörgött, de egy másik hang is beszűrődött a félálomban zakatoló gondolataim közé.

   Erdő, sóhajtottam magamnak.

   Megint az erdő.

   A zöld minden pompáját láttam magam előtt, a világostól egészen a haragos zöldig. A halvány köd derengésétől, a napsugár be - becsillanó fénynyalábjáig. Itt volt ismét a mindenség gyönyörűsége, és ott voltam benne én is. Csodaszép volt minden. Mesés, csodavilág. A hatalmas fák ki fakarjukat felém. Tudtam, milyen érzés lenne, ha belesimulnék ölelő puhaságukba. Biztonságos, fantasztikus, meleg. A harmat a tűleveleken megannyi szivárvány színében pompázott. Ha közel mennék és belenéznék, vajon én is szebb lennék? Tűnődve indultam volna.

   De távolról a dörgés ismét dübörgött, és az a másik, mélyebb hang is hallatszott. Tűnődve fordultam meg.

   Újból itt volt.

   Az én nagyvadam.

   A hang az ő torkából éledt, és most értettem csak meg, hogy a morgását hallottam. Mélyről jött, hörgő, gurgulázó, borzongatóan félelmetes hang. És én megint nem éreztem rettegést, csak az ujjongó örömöt. Végre itt van! Hát újra eljött! Értem jött! Mindezek a gondolatok végigcikáztak az egész testemen, elmémen olyan gyorsan, hogy képtelen voltam felfogni értelmüket.

   Mozdulatlanná merevedve csodáltam az állatot. Volt valami nagyon furcsa rajta, de ez az én tudatomig nem volt képes elhatolni. Nyújtottam volna a kezem felé, hogy végre ez egyszer megérinthessem.

   De akkor hirtelen észrevettem azt, amit már rögtön, mikor megpillantottam, látnom kellett volna.

   Azokat a szemeket. Azokat, amik eddig magukhoz csalogattak, és fogva tartották az elmémet, a lelkemet.  Most fekete űrként, hidegen méregettek.

Abban a pillanatban belém fagyott a megkezdett lépés. Éreztem a hideget mindenhol körülöttem. Az erdő már nem tűnt olyan gyönyörűnek, már nem hívogatott. A fák mohás karjai már nem nyúltak barátságosan felém, ölelésre buzdítva. A gyökerek már nem a lépéseimet segítették. Néztem az erdőt, ugyanazt, amit az előbb még fantasztikusnak hittem, most hidegen, fenyegetően, sötéten meredt rám. Az egész valóm érezte a fenyegető űrt, ami körülvett. A színek hidegek lettek, elmosódtak. Az előbb még olyan csodásnak hitt harmatcseppek jeges ködszitálássá váltak. Már tudtam, nem látnék bennük semmit, csak a hideg, sötét semmit. A fák görcsbe rándult, örökké ráncos, megfagyott, halott ágai felém meredtek, értem nyúltak. Karmos, jéghideg csontujjaikkal kapaszkodtak volna belém, magukhoz húzva engem, megfojtva ragaszkodásukkal. A gyökereik mintha direkt miattam emelkednének ki a hűvös avar közül, akadályozva minden lépésemet. Mintha élnének, vékony kis indáikkal körbefonnák a bokámat, nem engednének egyetlen lépést sem tennem.

   És a puma még mindig csak várt.

   Jeges érzelemmentes számító tekintetét az enyémbe fúrva előttem várt rám. Tudtam, hogy így van, éreztem a felém sütő hideg gondolatokból, és számítóan jeges érzésektől, amik csak úgy sütötték a bőröm. Félnem kéne, rettegnem, szaladnom! Éreztem az izmaim görcsét, ahogy az agyam kiadta a parancsot a menekülésre, fémes íz kavargott a számban. De a lelkem még mindig maradni akart. Tudtam, hogy ma én leszek a szarvas. És mégsem indultam, bár remegett mindenem, csak álltam egy helyben. Mintha én is belefagytam volna a hideg természetbe.

   Az állat mozdult először. Láttam, vagy csak éreztem? Nem tudnám biztosan megmondani. Vibráltak a bundája alatt az izmai, ugrásra készült. És akkor hirtelen én is elmozdultam, megszűnt a fagyott kábultságom, menekülni kezdtem. Tudtam, hogy hiába, hiszen a nálam sokkal gyorsabb és ügyesebb szarvas sem élte túl az előző vadászatot. Ma én következtem. Azt hittem, hogy rohanva szaladok, de látnom kellett, hogy csak vánszorogni tudok. Botladoztam, minduntalan belegabalyodva egy – egy ágba, indába. A gyökerek a lábam után kaptak, elém kúsztak, akadályoztak. A fák ágainak holt karmai felsértették a kezemet, az arcomat, belém csimpaszkodva rántottak volna vissza. De én csak mentem, nem mertem hátranézni. Már féltem, rettegtem.

   Több dologtól egyszerre. Irtóztam az erdőtől; nyirkos hidegségétől. Féltem a mögöttem rám vadászótól. És rettegtem magamtól, hogy megállok, megfordulok és odaadom magam. Nem voltam egy harcos típus, de nem akartam itt megadni magam. Lihegtem a megerőltetéstől, és mégis hátranéztem, olyan voltam, mint a Bibliai Lót felesége. Nem szabadott volna hátranéznie, és mégis megtette. Ellen akartam állni, de nem ment. Nem tudom, mégis mit vártam. Talán valami mást. És akkor nekem is, mint Lót feleségének, sóbálvánnyá váltak a lábaim.

   A vánszorgás elmúlt. Nem volt értelme, az állat csak baktatott mögöttem, mint aki pontosan tudja, hogy úgyis mindegy, hiába menekül a vad, nem úszhatja meg. Nem volt értelme üldöznie engem, és ezt ő pontosan tudta. Éreztem rajta, mintha csak játszana velem, mint a házimacska az egérrel, mielőtt megöli. Biztosan az adrenalin miatt, cikázott át az agyamon. Kínomban felvinnyogtam. Hogy juthat ilyen az eszembe? Nekem most az életemért kéne futnom! Kiszáradt a torkom, kiáltani akartam. Hangosan vettem a levegőt, és ismét rá néztem. Mintha a fogán át szűrné a belőlem áradó pánikot, úgy itta a felőlem fújó, susogó, neki kedvező szelet.

   Ismét megfordultam, a szélnek indultam. Hallottam magam mögött a puha lépteket. Mintha egy ritmikus állandó kuncogás kísérte volna lépteit. Már tudtam, hogy tényleg játszik velem. Állandóan attól féltem, hogy véletlenül nekimegyek egy fának, és most, hogy a fák is az ellenségeim lettek, rettegtem, hogy magukhoz láncolnak. Vissza - visszatekintettem a vállam fölött, miközben botladozva próbáltam haladni. Nem tudtam így menni, ezért megfordultam. Azt gondoltam, ha meg kell halnom, hát legalább szemtől szemben álljak a gyilkosommal. De így még nehezebben ment a menekülés.

   Olyan lassú voltam, mint egy rossz film szörnyű, lassított jelenete. A puma még mindig csak lépésben, szinte egykedvűen hajtott maga előtt. Ez távolról sem volt  ugyanaz a vadászat, mint, amit előző álmomban láttam. Nem volt rohanás, támadás. Csak az a nyugtalanító követés, és az állandó, mély, morajló morgás. Mintha terelne valahová. Igen egyértelműen terelt, és én a bárány voltam, aki arra ment, amerre mondták neki.

   De aztán nem volt tovább. Eltűntek a fák, hirtelen fényes világosság ragyogott fel. A nap előbukott a fák közül. Láttam, hogy az utolsó fa mellett állok, szemben a pumával. Én hátráltam volna, de azt hittem nincs hová. A puma csak jött és jött felém, lesunyt fejjel, hátracsapott fülekkel, résnyire nyitott szájjal. Láttam, hogy az egész teste ugrásra kész. De nem értettem, mi tartja vissza, már rég elkaphatott volna. Még akkor is, ha minden beleadva futok, hiszen hol voltam én az ő gyorsaságához, erejéhez képest?

   Most, először a menekülésem során, belenéztem a szemébe. Abba a szembe, amit annyira szerettem, és annyira akartam látni. Még mindig fekete űrként tátongott. De valami mást is láttam benne. Harcot: saját maga elleni mérhetetlen küzdelmet. Egy pillanatra feltámadt bennem a remény, de úgy ahogy volt, el is nyomtam rögtön. Tettem még egy lépést hátrafelé, és egy tisztáson találtam magam. Nem volt időm megnézni, csak az üres teret érzékeltem magam körül, és kint valahogy még inkább veszélyben éreztem magam.  Én kint, ő még bent. Kint a bárány, bent a…. nem tudtam tovább gondolni, mert abban a pillanatban láttam, minden izma megfeszült, ugrani készült. Egyenesen rám. Sikítottam volna, de a hangomat elkapta a süvöltő szél és tovavitte, el az erdő fái közé. Messziről hallottam még, ahogy a sikolyom elhal. Én pedig álltam ott némán várakozva, a pillanat egy apró részletébe fagyva.

   Észre sem vettem, hogy szorosan behunytam a szemem, csak akkor, amikor erővel kellett koncentrálnom, hogy kinyissam. Azt hittem, eddigre vége lesz. De még mindig éltem, bár nem értettem, hogyan lehetséges ez.

   Ott állt előttem az én vadászom, éreztem a leheletét az arcomon, csiklandozott, jeges fuvallatként simogatott. Csak leült és nézett a megint aranyló sárga szemével. Nyoma sem maradt a hideg, számító fekete űrnek. Csak aranylón ragyogott rám. Sóvárogva.

   Összetörten ébredtem. Fájt mindenem, a fejem, a lábam, a karom, a hátam. Minden egyes porcikámban izomlázat éreztem. Sajogtak a csontjaim, izmaim. Nem tudtam, reggel van-e már, vagy még éjszaka. Süket csönd volt kint, tehát még nem lehetett reggel, és a vihar elvonult. Nyitott szemmel bámultam a plafont, nem mertem pislogni sem. Féltem. Tudtam, hogy így van, de mégis, az az utolsó pillanat ismét megváltoztatott mindent. Újra az én gyönyörű oroszlánom lett. És én látni akartam megint, még ha az életemmel is kell fizetnem érte. Micsoda melodráma? Futott át az agyamon. Hiszen ez is csak az álom volt, és egy részem lehet, hogy még ott van, ezért nem vagyok képes tisztán, értelmesen gondolkodni. Nem bírtam mozdulni, egészen addig hevertem éberen, míg meg nem hallottam anyám neszezését a fürdőben. Örültem, hogy végre reggel van, és eltüntethetem a zavaró gondolatokat a fejemből. Még az utazásnak is örültem, legalább valami másra gondolhatok ma. Mesés egy vigasz.

   Olyan gyorsan telt el az utolsó reggelem és a délelőtt egy része, hogy észre sem vettem. Minden egybemosódott, mint egy zavaros, halovány, rosszul világított fekete – fehér fénykép. Ez maradt meg nekem. Kapkodás, cipekedés, sürgetés, búcsúzkodás. Ebből állt.

   Végül azon kaptam magam, hogy a repülőn ülök, és bámulok kifejezéstelenül kifelé az ablakon. Néztem az alattam elszaladó tájat, a kedves meleg barna és sárgás színeket, az apró, kis tova suhanó árnyékot, ami a repülőből maradt lenn a földön. Ezen az apró árnyon ültem én is. Magamban búcsút intettem eddigi életemnek és próbáltam nagyon bátornak látszani magam előtt. A gondolataim minduntalan elkalandoztak, ami meglehetősen gyakori dolog volt az elmúlt héten, főleg, ha figyelembe veszzük, hogy alig aludtam valamit ezekben a napokban. Állandóan a költözés és az azzal járó dolgok jártak a fejemben, és ha nem erre gondoltam, akkor az álmaimon rágódtam. Mindez együttvéve nem igazán tett jót az amúgy is ingatag lelkiállapotomnak.

   Bizonyára a kialvatlanságtól és a kimerültségtől, de alig vettem észre, hogy a szemeim szépen lassan elnehezedve, észrevétlen lecsukódnak. Átvezetve ismét a másik világomba. Oda, ahol már minden olyan ismerősen fogadott, ott megéltem már minden létező, lehető érzést, csodás örömöt és rettegő félelmet is. Mégis kedves ismerősként üdvözöltem a fákat. A halk monoton motorzúgás csak segített az átkelésben. Az utolsó tiszta gondolatom - még mielőtt végleg átadtam volna magam ismét az álomvilág húzásának, csábításának, mielőtt végképp teljesen bekebelezett volna - a régi - új otthonom körül forogtak. Erre pontosan emlékeztem, azt gondoltam: TE JÓ ÉG, HOGYAN FOGOM ÉN EZT AZ EGÉSZET TÚLÉLNI…? De mielőtt túlságosan belelovalhattam volna magam az önsanyargatásba (és önsajnálatba, már odaát voltam.

   Itt minden olyan zöld, még mindig.

   Ez volt az első tiszta gondolatom. Körbenéztem és a fák árnyékából az elmúlt éjszakai tisztásra léptem. Egyedül voltam. Csend volt, valószínűtlen csend. Még a fák sóhajait sem hallottam, csak éreztem őket. Halkan alig érintve a földet indultam el a nyílt tér felé. Csodás volt. Ahogy körülnéztem, mindenfelé virágokat láttam, de olyan természetellenesen éles kontrasztot alkottak a haragoszöld aljnövényzettel és fűvel, hogy nem tudtam elhinni, hogy mindez valóság lehet.

   Szóval megint álmodom. Kicsit csalódott voltam, hogy nem a valóság, de próbáltam kifogásokat keresni arra nézvést, hogy mégis hogyan lehetne az. Nem bírtam ellenállni és leheveredtem a nedves fűre. Mégsem éreztem hűvösségét, csak valami hihetetlen puhaságot. Álmomban aludni vágytam. Felnéztem az égre, és láttam, hogy egyetlen felhő sem halványítja el tisztaságát. Hihetetlenül kéken ragyogott fölöttem. Olyan idilli világ volt ez, mintha csak valami csodavilágba pottyantam volna. Kéjesen nyújtóztam az ölelő fűben, már nem éreztem a sajgó csontjaimat és égető izmaimat. Elmúlt minden fájdalmam. Annyira nyugodt és annyira békés volt minden.

   De hiányzott valami, és én pontosan tudtam, hogy mi az.

   Ő hiányzott. Égette a lelkemet a hiánya, látni akartam, érezni végre. Nem érdekelt, hogy veszélyes lehet, nem bántam, ha félnem is kell. Hozzá akartam érni, tapintani. Itt ebben a világban nem éreztem semmi zavarót amiatt, hogy egy állatot kívánok érinteni, itt nem kellett emiatt pirulnom még magam előtt sem. Itt mindez olyan természetes volt, mint a levegő, ami bársonyosan, édesen simogatott hűvös ujjaival. Feküdtem és álmodoztam. Nyitott szemmel bámulva a kéklő eget, arról, hogy milyen érzés lenne hozzáérni a pumámhoz.

   Magamban már csak így emlegettem, itt legalább be mertem magamnak vallani: az én pumám, az én oroszlánom. Hatalmas, félelmetesen gyönyörű oroszlánom. Magam elé képzeltem, milyen lenne, ha mellette heverhetnék, ha a teste az enyémhez érne, ha érezhetném az izmai rándulását, ha minden kétség nélkül hozzáérhetnék. Ha végighúzhatnám a kezem az orra vonalán, ha közelről láthatnám a kis aranyló pöttyöket a szemében. Ha beszélhetnék vele. Ha elmondhatnám, hogy nem bánom, mi ő.

   Sóvárogva vágytam rá. De egyedül voltam. Feküdtem a puha, virágokkal teli fűben. Eltakartam a szemem a kezemmel, mert olyan kétségbeesett, olyan szomorú lettem hirtelen, hogy egy könnycsepp gördült le az arcomon. Dühös lettem magamra, de nem tudtam megállítani. Annyira vágytam valamire, de igazán magam sem tudtam, mi is az a valami, ami után ennyire sóvárogtam.  Nem történt semmi, nem változott semmi. A színek még mindig élesen ragyogtak, az ég kékje még mindig vakító volt, annyira, ha felnéztem, kis karikák táncoltak a szemem előtt.

   Először azt hittem, a szemem káprázik, és a vágyva vágyott jelenséget képzeli maga elé.

  A fák árnyékában állt. Ujjongó öröm cikázott végig testemen, lelkemen. Felpattantam és rohantam felé. Nem törődtem az előző félelemmel és rettegéssel, ami felidézte bennem az előző napi menekülő vánszorgásomat. Már értettem, miért csak botladoztam előle. Nem menekültem, csak a testem vitt. Egyszerűen képtelen lettem volna távol maradni tőle. Ahogy egyre közelebb értem, az erdő fái mintha meghajolnának előttem, utat engedve rohanásomnak. Most nem korlátoztak, nem kaptak utánam tartóztatva.

   Derengő fény borított mindent, a fák ágainak árnyékai közt szűrődve, csilingelve áradt mindenfelé, láttam minden egyes kis részecskéjét. Olyan gyönyörű volt, és én mégsem érzékeltem belőle semmit, csak őt láttam. Határozott lettem, nem engedve a kétségnek, a félelemnek.

   Az állat egyhelyben állt, rám várt. Megint.

   Újra és újra, mindig.

   Egyenesen odaléptem elé. Ilyen közel még soha nem kerültünk egymáshoz. Még akkor sem, amikor ő jött közel hozzám, amikor éreztem a testéből áradó erőt. Még akkor sem, amikor az illatát éreztem. Még az előző rémálom menekülésekor sem. És ő csak állt és várt. Mozdulatlan, mint egy faragott kőszobor. Csak a szeme élt, villogott. Néha mintha egy-egy pillanatra figyelmeztetést véltem volna felvillanni benne, de nem törődtem vele. Nem hagytam magam megfélemlíteni. Érinteni akartam.

   Odaléptem mellé, a kezemet puhán, óvatosan végre a csillogó bundára tettem. Éreztem egy pillanatra, hogy megmerevedik, de hagyta. Ránéztem, de nem láttam a veszélyt. Végre érezhettem őt, minden egyes porcikám érezni akarta. Azt gondoltam, még, még, még!

   A kezem feljebb vándorolt a testén, egészen a nyakán fölfelé, a szeméig. Lehunytam a szemem és végigsimítottam az arcán. Valószerűtlenül hűvös, majdhogynem hideg volt, de ahol a kezem pihekönnyedén hozzáért, mintha melegség áradt volna testéből. Nem éreztem a bundát, csak egy hideg, kőkemény, faragott arcot. Lehunyt szemem előtt már nem egy állat volt, nem a puma, de mégis ő. Láttam egyenes orrát, kiugró arccsontját, erőteljes állkapcsát. Éreztem, ahogy - talán merészségemen csodálkozva –  ráncolja homlokát, és a redőt is éreztem az orra tövében. Gyönyörűnek láttam őt csukott szemeim mögött. Az enyém volt.

   Újra kinyitottam a szemem és mosolyogva vártam, mi történt, de a puma még mindig ott állt. Hunyorogva és mintha dorombolt volna, halk morgás tört elő a torkából, de ez csöppet sem volt fenyegető, inkább elégedett.

   Rám nézett csodás, aranyló tekintetével. Vadászni hívott, és én mentem volna vele a világ végére is. Nem gondolkodtam többé, a racionalitásnak nem volt helye ezen a világon. Csak követtem azt a veszélyesen mélységes aranyló tekintetet. Szemeim vakok lettek a külvilágra.

   Őt láttam és semmi mást.

   Csak őt, az én oroszlánomat...

- Hölgyeim és uraim, kérem kapcsolják be öveiket, hamarosan leszálláshoz készülünk.

   Nagyon messziről hallottam a stewardess hangját, de ez elég volt, hogy egy pillanat alatt kegyetlenül visszarántson a valóságba.

   Az álom gyönyörű képei és érzései egyre halványodtak, és mire kinyitottam a szemem, már csak átlátszó, bizonytalan ködbeburkolódzó emlékké csitultak. Kétségbeesetten kutattam az agyamban némi kapaszkodó után, de nem találtam semmit, csupán a megmaradt érzések egyfajta lenyomatát.

   A gép lassan ereszkedni kezdett, nagy döccenéssel értünk földet.

   Megérkeztem.

Szerző: Tűzliliom

Kedves Olvasók!

   Mint bizonyára észrevettétek, nem érkezett a hétvégén új fejezet. Ennek oka az, hogy jelenleg még hiányzik a vége, ugyanis feljöttem Budapestre, hogy megnézzem a forgatást.

   Ma Tűzliliommal több órát töltöttünk a Szabadság téren, és mondhatom, nagyon jó hangulatban ütöttük el az időt.

   Nem utolsó sorban köszönhető ez annak, hogy 5 (azaz öt :D) méterre ültünk Robert Pattinson lakókocsijától!!! Kis szemfülesek voltunk és beültünk annak a kávézónak a teraszára, amely mellett a stáb forgatott. Próbáltam videót is készíteni, hogy egy kis csemegével szolgálhassak Nektek, de ismertek, nem konyítok a technikához, így sikerült a lényeges dolgokról lemaradnom. De lesz még nap, én meg tanulom a kamera használatát, úgyhogy remélem, lassan összehozok valamit :D

   Robot viszont elég közelről láttam, nagyon jóképű (mint a képeken és a filmekben), bár szerintem kicsit soványka. Fehér inget és fekete mellényt viselt, a cilindert ezúttal elhagyta valamerre :D Vidáman fütyörészett, de a szalag mögött várakozó rajongókkal a jelenetek közötti szünetekben nem foglalkozott. Gondolom, ilyenkor ő is a feladatára koncentrál :D

   A forgatás végét már nem vártuk meg, ha tudtok infóval szolgálni, nyugodtan írjátok meg az élménybeszámolótokat, küldjétek át emailben, és szívesen kiteszem.

   Ha esetleg valamelyik helyszínen észrevennétek minket Tűzliliommal, szóljatok ránk!

   Legyetek jók, puszi Mindenkinek!

Nikita

Kedves Olvasók!

   Az Utolér a múlt frissítésének ideje előre láthatóan szombat, legkésőbb vasárnap. Igyekszem haladni :D Kitartás!

Nikita

Kedves Olvasók!

   Szomorúan értesültem arról, hogy az előző oldalon olyan pletykák (is) keringenek, miszerint a nagy port kavart 24. fejezet erre az oldalra cenzúrázva került ki.

   Biztosíthatlak Benneteket, hogy ez nem felel meg a valóságnak, hiszen ha tényleg finomítottam volna rajta, mi értelme lett volna egy új oldalt indítani és kockáztatni az érdeklődők elmaradását? Akkor maradtam volna ott, kötöttem volna tovább a kompromisszumokat, és keserű szájízzel írtam volna a következő fejezeteket. De az írás öröme és a nyugodt alvás többet ért.

   Nem kívánok belefolyni a mocskolódásba, sem az igazamat bizonygatni, hiszen a történteket azok tudják igazán megítélni, akik az elmúlt másfél évben kapcsolatban álltak velünk, és ismerték a háttérben húzódó ellentéteket.

   Tartom magam elég érettnek ahhoz, hogy ezt lezárjam, és merem remélni, hogy nem kell újabb "pletykával" szembesülnöm. Ezt a viselkedést nem tartom méltónak egyik oldal olvasóihoz/szerzőihez sem. A fanfic írás összehozza, nem pedig szétválasztja az olvasókat/szerzőket, így zárjuk le a múltat, és koncentráljunk az izgalmas történetekre!

Nikita

Prológus

Phoenix

   A nagy döntések előtt mindig sokat tépelődtem, vacilláltam. De ez a mostani talán életem egyik legnagyobb döntése lesz, ezt tudtam jól. Pont ezért volt olyan nehéz meghoznom. Valahol mélyen, legbelül biztosan éreztem, hogy már elhatározásra jutottam, de valahogy nehéz volt még gondolni is rá, nemhogy hangosan kimondanom. De azt is tudtam, hogy már nem halogathatom sokáig. Az anyám, Renée férjez ment, aminek örülnöm kéne, és örülök is. A szertelen, végre megint boldog. Nem állhatok az útjába, és nem is akarok. De mi lesz vele nélkülem, és mi lesz velem? Hogyan fogja a mindennapi dolgokat megjegyezni, és egyáltalán, hogyan tud majd úgy élni, hogy neki kell odafigyelnie mindenre? Hisz az olyan apróságok is gondot okozhatnak neki, mint a bevásárlás. Furcsa volt, hogy én voltam a gyerek kettőnk közül, hiszen úgy viselkedtem, mint egy középkorú felnőtt. Ezt anyám rendszeresen az orrom alá is dörgölte, de én ezt nem bántam. Így volt jó.

   Ahogy ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, tudtam, hogy már rég megszületett a döntésem, csak halogatom még De, ha egyszer valamit elhatározok, akkor már kiállok mellette, és nem hátrálok meg.

   Végigheveredtem az ágyamon - még volt elég időm az iskolába indulásig -, és körbenéztem a szobámban. A falakat a narancs és a sárga különböző árnyalataira festettük, amit annyira szerettem, minden a meleg színek pompájában fürdött, az ember szeme szinte belekáprázott, de én szerettem. Ha belegondolok, hogy hamarosan minden napsütésnek híján leszek, szinte beleborzongtam.

   Gyorsan összeszedelőzködtem, és mielőtt Renée észrevette volna, már az iskola felé tartottam. A napom ugyanolyan eseménytelenül telt, mint máskor, szürke kisegér voltam egy nagyváros hatalmas középiskolájában. Őszintén szólva egyáltalán nem bántam a feltűnésmentességet. Az életem nyugodt, lassú mederben csordogált. Hazafelé tartva eszembe jutott, hogy anyámmal is közölnöm kell a választásomat. Végül is nem várhatom el tőle, hogy csak miattam ne tartson Phillel. Megérdemli, hogy megkapja azt a kalandos életet, amire mindig is vágyott, és hát Charlie, az apám biztosan örülni fog nekem. Így erősítgettem a lelkem, nehogy meghátráljak. Elég lett volna a mindig esős, ködös városra gondolnom, hogy máris megfutamodjak. De ezeket a gondolatokat szándékosan száműztem, csak az kitűzött cél lebegett a szemem előtt.

   Nagy levegőt vettem és beléptem a házunk ajtaján. Az ajtó tárva nyitva természetesen, ami nem jelentette, hogy az anyám itthon is lenne. Jellemző rá, de nem volt meglepetés számomra. Gyorsan körbejártam a házat és láttam, hogy Renée a kis hátsó kertben ültetget valami kaktusz félét. Mi mást is lehetett volna? Hiszen ezen az éghajlaton minden más kipusztulna, bár, nálunk lehet, még így sem éli túl anyám gondoskodását.

   Összefacsarodott a szívem a gondolatra, hogy elhagyom. Egy pillanatig csak bámultam őt, minden mozdulatát bele akartam vésni az agyamba. Valahogy meghallotta, vagy megérezte, hogy ott vagyok, mosolyogva megfordult, vidám szemében huncutság csillogott.

    - Á… hazaértél? – kérdezte, nem mintha nem lenne nyilvánvaló, ha egyszer ott állok a ház sarkának támaszkodva, de egyszerűen nem tudtam rá haragudni.

    - Hát, haza. – Nem voltam egy fecsegő típus, amit valószínűleg az apámtól örököltem. De most azt kívántam, bárcsak jobban hasonlíthatnék Renéere. Neki a kommunikáció mindig könnyebben ment. Vettem egy nagy levegőt és belevágtam. – Tudod anyu, gondolkodtam… – nem is nagyon figyelt rám, már újra az ültetéssel volt elfoglalva. – Khmm…– Megköszörültem a torkom, hátha erre felfigyel, de talán jobb is volt így a hátának beszélve elmondani a mondandómat. – Szóval, arról van szó, hogy…. – még mindig hezitáltam, hogyan mondjam, egyszerűen a közepébe vágva, vagy csak szépen lassan bevezetve, végül a gyorsabb megoldás mellett döntöttem. – Anyu, én elköltözöm Forksba. – Hát, kicsit tényleg gyorsan csúsztak ki a szavak a számon, nem is értem, hogyan? Mintha már napok óta ott készülődtek volna, csak arra várva, mikor bukhatnak elő.

    – Tessék? – erre már Renée is felkapta a fejét, kicsit bűntudatom kezdett lenni, de nagyon határozottan elnyomtam magamban, szem előtt tartva, hogy mindenkinek ez lesz a legjobb megoldás.

    - Anyu – kezdtem megint –, tudod, hogy így lesz jó, nem maradhatsz örökké csak azért itt, mert rám kell vigyáznod. – Már a vigyázás feltételezése is nevetségesen hangzott, hiszen mióta az eszemet tudom, én vigyáztam ő rá.

    - De, de miért akarsz elmenni? Azt hittem, szereted Philt. – Persze, hogy nem értette.

    - Anyu, nem Phil miatt akarok elmenni, egyszerűen csak úgy érzem, itt az ideje, hogy egy kicsit Charliet is boldogítsam. – Próbáltam könnyedebbre fogni, mintha ez nem is lenne akkora dolog.

    - Hát, nem is tudom – mondta anyám, de láttam rajta, hogy a gondolatai már egészen máshol járnak.

   A lelkem mélyén éreztem, hogy jól döntöttem.

   A napok rohantak, mintha a világegyetem akarná sürgetni az indulásomat. Hirtelen azon kaptam magam, már csak alig egy hét van az új életem kezdetéig. Ezekben az utolsó napokban nehezen tudtam elaludni. Csak forgolódtam az ágyamban, számolgattam képzeletbeli bárányokat, próbálkoztam mindennel, ami csak eszembe jutott, de egész egyszerűen nem ment. Nem bírtam aludni. Szorosan összezártam a szemeimet hátha így sikerül, de így sem ment. Az agyam csak kattogott, kattogott, és nem akart megállni. Tele voltam bizonytalansággal és kétséggel, de nem tántoríthatott el semmi az elhatározásomtól. Annyira el voltam foglalva a nem alvás gondolatával és a kétségeimmel, hogy észre sem vettem,  végre alszom.

   Észrevétlen csúsztam át egy másik világba, oda, ahol az álmok valóságnak tűnnek. Egyik pillanatban még küszködtem, hogy elaludjak, a másikban már odaát voltam. Mindent tisztán láttam, szinte mint egy lassított felvételen. Ahogy ez az itteni világ lassan kezdett elhomályosodni, úgy lett az a másik egyre élesebb, egyre valóságosabb. A színek, az illatok, a fény, mind - mind valóságosnak tűnt és mégsem. Valami egészen hihetetlen túlvilági ragyogás töltötte be a képzeletemet. Nem tudtam, hol vagyok, csak a színeket, azt a rengeteg zöldet és a csillogó ragyogást tudtam érzékelni.

   Lassan, nagyon lassan néztem körül, mint egy kívülálló. A szemem sarkából valami villanást érzékeltem, hirtelen odakaptam a fejem, de olyan lassan, nehézkesen indult, mintha sűrű mézet csorgattak volna körém, hogy hömpölygő édességével lelassítsa minden mozdulatom, pont mint egy képzeletbeli álomban. Kinevettem magam:  álmodom egy álomban? Kezdtem belezavarodni saját kusza gondolataimba. A mozgás megismétlődött, és meglepetten tapasztaltam, hogy követni tudom a gyorsaságot. Már láttam, mi vonzotta a tekintetemet.

   Egy lány álldogált háttal nekem, bizonytalanul lépkedett azok közt a hatalmas, ősöreg fák között. Próbáltam az égre emelni a tekintetem, de csak az a bizonytalan csillogás szűrődött be a fák ágai közé. A lány még mindig ott állt. Valamit nézett, meredten, megbabonázva. Mint egy kimerevített régi film, hangtalan, néma időbe fagyva meredtem én is arra a lányra. Beletelt egy kis időbe, mire megértettem, az a lány én vagyok. Valahogy ez is olyan természetesnek tűnt. Abban pillanatban, mihelyst ez átszáguldott az agyamon, már belülről láttam mindent, megszűnt a kívülállósságom.

   És akkor ott megértettem, mit bámul, mit bámulok. Nem tudnám pontosan szavakkal leírni az érzést, megremegett bennem minden, mint egy vulkán, a kitörés előtt. Minden egyes porcikámmal érzékeltem, minden kicsi sejtecske bennem kiéleződött, mintha apró kis tapogató nyúlványok fonnának be. Ezerszeresen éreztem. Olyan hatalmas volt, hogy azt hittem menten beleroppanok. De nem tudtam nem nézni a jelenséget. Csak bámultam, és bámultam, megmerevedve. Ott állt velem szemben. Hatalmasan és fenségesen, egy ragadozó szemeivel meredten nézett vissza rám, csupán tekintetével kényszerítve rám a mozdulatlanságot, ami szobor-merev pillanatba fagyott közénk.

   Gyönyörűnek láttam, még akkor is, ha csak egy állat volt. Nem találtam szavakat. Nem tudtam, félelmet érzek-e, vagy vonzódást. Vagy egyszerre mind a kettőt. De még mindig a szemeit bámultam. Sárgák voltak, aranylón sárgák. Meredten bámult rám, fogva tartva engem egyetlen pillantásával, ő volt a ragadozó és én a vad. Ott álltunk; én és a puma - a hegyek oroszlánja - egy elvarázsolt erdő elvarázsolt fái között.

   Hatalmas teste egy pillanat alatt mozdult. Nem is vettem volna észre a mozdulatot, ha a szemében - ami eddig lebilincselt - nem látom megcsillanni a huncutság egy csöppnyi szikráját. Éreztem, hogy az egyik szemöldököm kérdőn felemelkedik. Persze, hogy nem szólt, hogyan is beszélhetne egy puma? Próbáltam követni, de én csak egy ember voltam, még akkor is, ebben a csoda világban is, én csak egy ember voltam.

   Hogyan is követhettem volna egy fantasztikus lényt, hogyan is láthattam volna, mire készül és én mégis biztos voltam benne, engem vár, engem hív. Egy pillanat alatt ocsúdtam, hatalmas hullámokban öntött el a rettegés és a kétségbeesés. Egy normális ember attól félt volna, hogy az állat felé mozdul, őt akarja. De én halálosan rettegtem attól, hogy eltűnik, elillan ebben a mesevilágban, beleolvad önnön álmom kuszaságába. Még a gondolattól is iszonyodtam, hogy nem láthatom azokat a szemeket, hogy nem nézhetem, ahogy az izmok megfeszülnek gyönyörű homokszín bundája alatt, hogy elveszíthetem, hogy nem akar engem. Micsoda buta képzelgések ezek egy olyan valakitől, mint én? Megremegtem, a félelemtől, hogy nélkülem megy el, de még mindig ott állt. Láttam valamit a szemében, amit nem tudtam megfejteni, már nem arany fénnyel ragyogott rám. Minden izma remegett, reszketett, de az állat csak állt mozdulatlan. A szemébe hatalmas éhség tükröződött, feneketlen fekete tóvá változtatva azt.

   És még mindig vonzott.

   Pedig tudtam, tudhattam volna, rám éhezik, engem akar. Mintha a gondolatait is láthatnám, egyszerűen éreztem, azt, amit ő akart. Menekülhettem volna, de nem volt hová, és nem tudtam volna megtenni, egyszerűen képtelen lettem volna otthagyni őt. Tettem egy lépést felé, még egy apró kis csodálkozásra is tellett tőlem, hogy nem estem azonnal hasra. Az állat még mindig csak állt, de már mindene remegett, ugrásra készen várakozott. Tudtam, csak egy mozdulat és nekem végem. Mégsem a félelem volt az, ami összeszorította a szívem.

   Abban a pillanatban a jelenés eltűnt. Mintha soha nem is létezett volna. Pördültem volna, mentem volna, rohantam volna utána, de nem tudtam merre, nem értettem mi történt. Sikítottam volna, de nem jött ki hang a torkomon.
Akkor ébredtem fel.

   Soha nem voltam még ennyire nyúzott, mint azon a napon. Egész álló nap az álmom járt a fejemben. Nem volt előttem minden tisztán, nem tudtam volna megmondani, hol voltam, mit csináltam, de azok a szemek tisztán és végletesen  vésődtek belém. Beleégett a retinámba. Nem űzhette el semmi. Nem emlékeztem, csak a sóvárgásra, hogy láthassam újra és újra.

   Soha nem vártam még annyira az éjszakát, mint azon a napon. Nem voltam benne biztos, hogy újra láthatom, és nevetségesnek éreztem magam, hogy egy állat után sóvárogtam, egy ragadozóval akartam újra találkozni. Azzal ütöttem el az időt, hogy az interneten rákerestem a pumákra, és meglepve olvastam, hogy a megfigyeléseim helytállóak voltak, hegyi oroszlánnak is nevezik. Renéenek nem igazán tűnt fel, hogy egy kicsit furcsábban viselkedem, mint általában, pedig ő mindig érzékeny volt rám ezen a téren. Nem is értettem, hogyan nem veszi most ezt észre, de hálás voltam, hogy nem kell róla beszélnem. Még magamnak sem mertem bevallani, egyszerűen nem értettem ezt az álmot. Könyörgöm, egy állat! Egy puma, egy hegyi oroszlán! Miért akartam újra és újra látni őt, és miért így neveztem magamban úgy, hogy ő?? Talán el kéne mennem egy állatkertbe? De mihez kezdjek ott, mit keressek? Nézzem meg ketrecbe zárva, fogságban? Ahogy  a végtelen köröket rója, újra és újra a rácsok mögött. Képtelen lettem volna végignézni egy ilyen ragadozó agonizálását, még akkor sem, ha pontosan tudtam, az én vadászomat nem zárhatják rácsok közé, nem ejthetik fogságba. soha, hiszen valójában csak bennem élt. Mégis szokatlan volt tőlem ilyen mértékű érdeklődés egy állat iránt. Még kutyám sem volt soha, az az egyetlen aranyhal sem élte túl gondoskodásomat, akkor meg mi ez a hirtelen érdeklődés? Egészen egyszerűen nem találtam rá megoldást. Ezen töprengtem, egész nap, de mindig oda lyukadtam ki, hogy újra látnom kell. De hogyan érhetném el, hogy újra álmodjam a tegnapi álmomat? Alig vártam az estét.

   Nagyon gyors voltam, zuhanyozás, fogmosás, a hajszárítással nem bíbelődtem, hiszen a pára nélküli meleg éjszakában, úgyis magától megszárad a hajam. Kicsit csodálkoztam is magamon, mire ez a nagy sietség? De legbelül tudtam, éreztem; találkám van egy hatalmas, aranysárgaszín szemű ragadozóval, valahol a mese határának kezdetén.

   Hanyatt feküdtem, azt gondoltam, ez a póz jobban illik az álomlátáshoz. Egy csöppnyi kis hisztérikus kacaj azért előbukott kiszáradt hangszálaim közül. Nevetségesnek éreztem ezt az egészet, és belepirultam még a gondolatba is, hogy mire készülök. Randi egy pumával, hah! Te jó ég, még szerencse, hogy hangosan nem kellett kimondanom.

   Akárhogy is erőlködtem, nem sikerült, nem éreztem semmit. Megint végigjártam az egész procedúrát, a bárányokat, a szorosan lehunyt szemet, mindent. Nagyon figyeltem, de mégsem vettem észre semmit. Az álom loppal támadt, becserkészett, bekebelezett.

   Gyors volt, most nagyon gyors. Észre sem vettem az átkelést. Csak az arany derengésére kaptam fel a fejem. Hatalmasat dobbant a szívem, ott dübörgött bennem minden várakozásom. Minden egyes szívdobbanással közelebb kerültem azokhoz a szemekhez. Már láttam őt, mintha meghallotta volna a szívemet, egy ritmusra lélegzett dobbanásaival. Szerettem volna megérinteni, szerettem volna végigsimítani azon a csodás homokszín bundán. Odabújni hozzá, beletemetni az arcom a puhaságba.  Érezni akartam az illatát, mert biztos voltam benne, hogy illata van, nem szaga. Nem tudom, miért volt ez olyan fontos. Csak éreztem, azt akartam, hogy az erős pézsma illata beleivódhasson minden porcikámba. Magamba akartam fogadni, eggyé olvadni ezzel az illattal. De egy pillanat műve volt, és megváltozott minden. A puma felkapta a fejét, beleszimatolt a levegőbe. Nem értettem mi történik, nem akartam, hogy ismét eltűnjön.

   Elhatároztam, követem, még ha ki is töröm a nyakam. A puma meredten figyelt valamit mögöttem, nem tudtam, mi lehet ott, egészen addig, míg meg nem fordultam. Alig mertem levenni a tekintetemet az állatról, attól féltem, nem, rettegtem, hogy ismét eltűnik. De nem, maradt. És akkor én is megpillantottam mit néz meredten, mitől tágul ki az orrlyuka, mitől veszi a levegőt hirtelen hevesebben, és miért válik újból fekete mélységgé a tekintete.

   Rájöttem hirtelen, ez az éhség tekintete volt. Mögöttem pedig egy bársonyos szőrű szarvas ivott a patakból. A tudatom valósághoz kapcsolt része még ágállt, mert eszembe jutott, hogy a szarvasnak meg kéne éreznie a ragadozó illatát, de nem számított. Nem mertem mozdulni. Én nem. De az állat, a hegyek oroszlánja, ő mozdult.

   Hirtelen, nagyon gyorsan, láthatatlanul.

   Időm sem volt felocsúdni, mintha egy pillanat tört részéig beleláttam volna az állat lelkébe. Engem akart, de most a szarvast öli meg. Nem tudtam miért, de abban biztos voltam, nem menekültem volna, hagytam volna, hogy elkapjon. De a puma elszáguldott mellettem, egy pillanatra éreztem a testéből áradó hatalmas erőt, és igen, éreztem az illatát is. Csodálatos volt. Nem értem, hogyan volt lehetséges, de követtem őt. Szélsebesen vágtatott végig a fák között, szinte beleszédültem a sebességbe. De szorosan ott voltam mellette, mintha nekem nem is kellett volna mozdulnom, suhantam a levegőtlen széllel.

   A szarvas megérezte a veszélyt és menekülni kezdett, okosabb volt nálam, de esélye sem lehetett. Nem jutott idő a sajnálkozásra, valahogy a fenségesség érzése kerített hatalmába. Egy csöppnyit belém hasított azért a szánalom, néztem az áldozatot, de csodáltam a ragadozó vadászt. Olyan puhán, olyan kecsesen, olyan gyönyörűen kapta el a szarvast, mintha csak ölelő karjaiba vonná. Mikor egy szerető kapja karjaiba, szerelmét. Szorosan tartva őt, mindentől védelmezve.

   Nagyon hamar lett vége, és én azon csodálkoztam, miért nem undorodom ettől az egésztől. Tágra nyílt tekintettel bámultam a vadászt és szerető áldozatát, de nem éreztem sem  rosszullétet, sem undort. A szarvas ott hevert a puma karmai közt, már nem lélegzett, szeme üvegesen tekintett rám, már nem látott semmit, utolsó meglepett sóhajával együtt az élet is elszállt testéből. Csak néztem, és nem bírtam levenni a tekintetem róla. Erővel fordultam el, nem akartam látni, ami ez után következett. Éreztem, hogy a puma engem néz, gyönyörű mélységes fekete tekintettel, zihálva bámul. Mintha nem a megfelelő vad lenne a karai közt.

   Tudtam, éreztem, hogy így van.

   Újra ránéztem, gúnyos tekintettel bámult vissza rám. Ezek hiába emberi érzések, mégis, csak emberi kifejezéssel lehet leírni azokat a szemeket. Mintha bólintott volna, felkapta halott áldozatát és ugyanolyan gyorsan tűnt el, mint előző nap.

    Nem próbáltam utána menni, megfagytak a végtagjaim. Nem voltam benne biztos, hogy a félelemtől, vagy a megrázkódtatástól. Sajgó űrt, szomorú semmit éreztem. Zavarban voltam, nem értettem, vagy nem akartam érteni.

   De még mindig akartam őt, a vad ragadozót a sárga szemekkel, még akkor is, amikor fekete feneketlen kútként csalogatott magához, hogy  végül elnyeljen, és magába rántson. És az egészben ez volt a legzavaróbb, egy állat iránt kezdtem el vonzódni, egy veszélyes, vad ragadozó iránt, de mégis szinte embernek éreztem őt, egy furcsa keveréknek, ember és állat között. Össze voltam zavarodva.

   És mégsem akartam távol maradni ettől a csodás, mesés világtól.

Szerző: Tűzliliom